Akiért a szívünk dobog
- Írta: Neko -
Az élet apró örömeit meg kell becsülni és kiélvezni minden pillanatot, mert egy pillanat alatt vége lehet. Ami az egyik percben varázslatos, a másik pillanatban már csak egy szép emlékként él bennünk, amit igyekszünk sosem elfeledni.
Én nem így éltem életem. Nem figyeltem fel a jóra, a rosszra, az idő hihetetlenül gyors múlására. Minden tinédzser így él. Bármi amit a felnőttek mondanak az rossz és be nem tartandó. Nem áll másból az élet csak a tanulás gyűlölete, a csajok vadászata- esetemben mivel férfi vagyok - és persze a rengeteg buli. Fel akarunk nőni, de fogalmunk sincs ez mivel jár. Én sem tudtam, hogy mennyire fájdalmas és szép lehet az élet,míg meg nem ismertem őket...
Másodéves hallgató vagyok a Jigushitzu főiskolán. Vagány, laza srác akit imádnak haverjai és nem utolsó sorban oda vannak értem az ellenkező nemű hölgyemények is, akik nélkül nem élet az életem. Helyes vagyok nem vitás, jófej, humoros, és mindig tudom mit kell mondani az adott helyzetben. Kihúzom magam minden felelőség alól és csak élvezem az életet. Ezzel palástolom szenvedésem, ami már négy éve tart. Nem voltam mindig ilyen....
Öt évvel ezelőtt megismerkedtem egy csodálatos lánnyal. Szíve aranyból volt, a teste pedig mint egy törékeny porcelánbabának, olyan édes, szép, és vigyázni kellett rá, hogyan érünk hozzá, nehogy baja essen. Rukina volt az én mentőangyalom. Első éves gimnazistaként találkoztunk. Kócos hajam, szifon szemüvegem, mögött meglátta igazi valómat és hihetetlen mód közeledett felém. Senkinek éreztem magam, egy tárgynak akit a menő fiúk kényük kedvük szerint használtak, de ő kiragadott ebből a közegből és elrabolta a szívemet. Neki adtam mindenem és ő nekem. Szüzességünket együtt vesztettük el, kicsit bénácskán, de szerelemtől csordultig telve. Fiatal voltam és bolond, megakartam kérni a kezét. Első szerelmem volt és én akkor voltam tizenhat éves. Fogtam a kis gyűrűmet, amit az összespórólt pénzemből vettem, tudtam hülyeség, és nemet mond hiszen olyan gyrekek voltunk még. Mégis, igent mondott. Sírva borult karjaimba az egy éves évfordulónkon és boldogan húzta ujjára a gyűrűt.
Különleges kötelék volt köztünk és ezt ez a gyűrű megerősítette. AZ én szívem ő érte, az ő szíve én értem dobogott, örökre.... De minden csoda három napig tart....
- Hééé Souji! Gyere, most öltöznek a csajok! EZt látnod kell! - riaszt vissza a jelenbe az ébenfekete hajú üvegzöldszemű barátom.
felvont szemöldökkel meredek rá. Vagyis le. Egy fejjel kissebb nálam. Izmos alkata kárpótolja alacsonyságáért, és ez tény, imádják a lányok.
- Nem vagyunk már gyerekek. - szidom meg, mire szája sarka megrándul.
- Azt hittem minden jóban benne vagy.
- Hm....
- Na... Az új lánynak akkoráka mellei, mint a fejem.- néz ragyogó szemekkel.
- Csábítóan hangzik, benne vagyok.- adtam be derekam, egy csalafinta mosoly kiséretében és már szaladtunk is le a lépcsőkön. Az utolsó lépcső végén szembe találtuk magunkat a torna folyosóval. Alig szűrődött be fény, kihallt volt és rideg, egyedül a lányok nevetése, csacsogása hallattszott ki az ajtó mögül. A fa ajtó alján szellőző nyílás engedni látta alányokat, ha legugoltunk a földre. ÉS persze nem is várakoztattuk meg a maga mutogató lányokat. Bombaként, mégis hangtalanul vetőtdtünk a nyílás elé sé néztük a rengő melleket és a formás popsikat, amiket apró falatnyi bugyiba rejtettek.
- Áhhh Souji-sama olyan helyes, és sexy - olvadozik egy szőke lány, és én elismerően bólogattam. ~ Te is az vagy édesem~gondoltam mosolyogva és tovább figyeltem.
- Nekem Kazu-san sokkal jobban bejön. izmos, erős, egy pillanat alatt szétroppantaná a kis Souji-t.
Kazuhiro arcára önelégült vigyor ült, amire én bleboxoltam válába. Ő összehúzta szemöldökét és eltátogott egy "pszt-et".
- Megigérte hogy felhív. - siránkozott a szőke lány a mobilját lesve.
- Úgy sem fog.
- De igen! - morog a barátnőjére a leányzó. - Csörögj már te rohadtmobiltelefon!!!!.- kiabál a készülékre, majd mérgesen a táskájára dobja. - Biztosan csak ez a hülye telefon rossz!! Már biztos sokszor hívni akart...
~ Nem igazán..~ vigyorogtam magamban.
Nem hallottam mit mondtak barátnői, mert csörömpölésre és egy vékony sikolyra lettem figyelmes. Megfordultam hátamra, még épp időben. Egy vékony, apró lányka esett a lépcsőről végigurulva karjaimba. Hosszú meggyfekete loknis haja arcunkba hullott. Pici vékony ujjai mellkasomon pihentek. Cseresznye illatától elbódultam, és kiszáradt a szám. Lassan emelkedett fel rólam, ekkor láttam meg a legszebb szemeket a világon. Írisze külseje olyan kék volt, mint a nyári napsütéssel megcsillantott legtisztább tenger vize, és olyan mély is volt. Abban a pillanatban elsüllyedtem benne, és tudtam , már senki sem ment meg az elkerülhetetlen fulladástól.
- Ohh gomene Souji-sama.... - nyöszörgi édes hangján. Szemem előtt már is megjelent kéjtől eltorult arca amint alattam fekszik és ezen az édes hangon sikítja a nevem a vágytól. ~ A nevem????? ~
- Semmi baj. De mond csak mi történt? Megcsúsztál?
- Ehh igen sajnos. - mondta lehajtott fejjel.- Köszönöm, hogy elkaptál, de most sietnem kell.
- V..várj egy pillanat.- szólok utána hírtelen felállva, de már csak távolodó alakját látom a hosszú folyosón, ami már nem is olyan rideg, mint az előbb volt, hanem napsütötte, és meleg.
- Áááááááááááááááááááááááá - sikítások tömkelege fogad minket. A félmeztelen lányok a hangzavarra kiléptek az öltözőből és mit látnak ? Két kiéhezett pasit az öltöző előtt.
- Már megint ti? - A mély hang olyan leszidóan hatott, mint még soha. Az idősödő őszülő férfi komor szemekkel nézett rám. Arcán megjelentek az idő hagyta ráncok, de teste még mindig a tökéletes formájában volt.
- Sensei... kérem, az én hibám volt, én vettem rá Soujit!
- Ugyan már!! Mindketten benne voltunk.
A testnevelő tanár mélyet sóhajtott fáradtan.
- Miért kell mindig ezt csinállni? Felnőttek vagytok nem? Akármelyik lány megmutatja magát nektek. Miért kell kukkolni? - tette fel a teljesen logikus kérdést, de én alig hallottam szavait.
A lány járt a fejemben. Mélykék tiszta szemei, cseresznye illata és vörösesfekete fürtjei. Ki lehet valyon, nem idejár az biztos, az össze csajt ismerem, de őt még nem láttam. Ami felettébb különös volt és nem hagyott nyugodni az az volt, hogy tudta nevem. Bár a suliban minden lány tudta a nevem, ő biztos nem ide jár..mégis ismert...és mintha én is ismerném őt valahonnan.
Meg kell tudnom, ki ő!!!!
Teltek a napok, a hetek, de nem találkoztam a lánnyal. Egyre inkább leépültem, nem voltam önmagam, bár lehet, hogy most lettem csak igazán önmagam. A négy évvel ezelőtti énem kezd visszatérni. És nem érdekelt ez kinek tetszik és kinek nem. Megszállottan kutattam a lány után, ám amikor el telt három hónap nem tehettem mást. Feladtam a kutatását ennek a mennybéli szépségnek.
Annyira hasonlított Rukinára. Nem külsőleg, hanem maga kisugárzása, bár csak röpke pillanatok voltak, mégis meghatározóak. Valyon Rukina akart ezzel üzenni, hogy hagyjak fel ezzel az életmóddal és legyek újra a régi? De hogy lehetnék..elment, örökre itthagyott, és most ez a lány is szertefoszlott, mint egy kisértet a hajnalkeléskor.
Az utcán lépdeltem lehajtott fejjel. Nem néztem semerre, amikor finom illat csapta meg az orrom. Rózsa, liliom, orgona, szegfű és sok más virág illat, különösen egyet ismertem fel, sok ezer virág közül is felismerném az illatát.
- Elnézést van itt valaki egy csokor íriszt szeretnék. - kopogtattam meg a stand fapultját. Egy kis mozgolódást láttam a bódén belül, majd egy sötét hajzuhataghot és egy megigéző kék szempárt.- Csak nem egy ujjab hódítás Souji-san?-kérdezte mosolyogva az édes hang.
Az ütő megállt bennem, szívem kihagyott egy ritmust. Ő az... Végre megtaláltam..
- S..szia.- dadogtam, újra mint akkor amikor Rukina állt velem szóba először.
- Máris adom az íriszt. Jó döntés az a kedvenc virágom.
~ Rukinának is...Igazából neki szántam a csokrot~
- Köszönöm.
- Szerencsés lány, hogy ilyen virágot kap. Tudod, hogy az írisz a remény virága?-kérdezte mosolygós szemekkel.
- Igen az... neki is ez volt a kedvence.- mondtam halk hangon.
- Ha már nem a kedvence, akkor ne ilyet vigyél neki.
- A temetőbe viszem.- válaszoltam végül, bár haboztam kimondjam-e.
- Ohh..én..én nagyon...
- Semmi baj nem tudhattad.- mosolyogtam rá bátorítóan, de kissé szomorúan.
Az volt életem legszomorúbb, leggyötrelmesebb, és legszörnyűbb estélye mikor Rukina szüleit zokogva találtam a lakásukban. Kezemben volt egy csokor írisz és boldogan mentem jövendőbelimhez. A legszörnyűbb nap lett a legszebből.
- Édesanyukád? Ha nem vagyok indiszkrét.
- Nem. A szerelmem volt. Az életem.
A lány ajka kinyilt majd összezárult. Bátorítóan nézett rám.
- Szívesen elkisérlek, ha gondolod...
- Megtennéd?
Bólintott,majd összeszedett két csokrot és bezárta a bódét. Mellém sietett és szótlanul követett a temetőbe.
Rukina sírja rendben volt tartva. Szülei és én is gyakran kijöttünk megtisztítani a sírt és környékét. Megsimítottam dúrva vésést a fejtámlán és csak néztem a róla kihelyezett képet.
- Annyira sajnálom, -lépett mellém a lány aki most ért ide. A csokrát,már elhelyezte valahol egy távoli sírnál.
- Rég volt..- suttogtam,majd kis mosollyal számon feléfordultam.- Néha olyan érzésem van, hogy itt van nagyon közel.- mondtam, de azt nem akartam hozzá tenni, hogy ezt akkor érzem ha ez lány itt van velem.
Bájos mosolyt küldött felém és szívére tette kezét.- biztos vagyok benne, hogy veled van.
Az elkövetkezendő napokban rengeteget találkoztam Hanaval. Igen, végre megtudtam a nevét. Teljesen illik hozzá. Virág... mi más is lehetne a neve, egy virágárus lánynak. Csodás teremtés, Nagyon jó vele beszélgetni, sétálni, nevetni. Egyetlen egy bökkenő van...
- Hogy kerültél a sulimba múltkor?-kérdeztem meg egy alkalommal.
- Apát látogattam meg.
- A suliban?
- Ühüm! Ott tanít.
- Hööö??? És mit?-kérdeztem meglepett fejjel.
- Ő a testnevelés tanárod! - nevetett fel azon a hangon ami színt vitt az életembe.
Még sokáig nevetett leesett államon.
- Hozzáteszem óva intett tőled Souji Saniori!
- Miket mondott az apletykagép?-kérdeztem duzzogva
- Mindent elmondott rólad.
- Olyan mint egy irattartó....elképzelem ahogy előveszi elméjéből ,mint egy fiókból a "Souji Saniori ballépései" című mappát és elkezd belőle felolvasni. - gúnyolódtam a lánnyal aki rosszalló pillantást vetett rám.
- valahogy így.- nevet fel. De nevetését megtörtem.
- Szerinted olyan vagyok amilyennek apád hisz?
- Nem. - jött az egyenes válasz.
- Reméltem.- suttogtam és édes csókot leheltem rózsa ajkaira, amik készségesen nyíltak szét beengedve engem a mögéjük rejtett mélységekbe.
- Régen olyan voltam mint ez a habverő. Kihasználtak, de csak addig amíg éppen szükségük volt rám. Én is csak addig használom ezt a habverőt, míg a hab meg nem keményedik, aztán kerül vissza a fiók mélyére. - sóhajtottam szomorúan.
- De csak a mosogatás után kerül oda vissza!!!.- bökte meg oldalam a Sensei.
Az elmúlt hónapokban megválltozott rólam a véleménye. És ennek nagyon örültem. Jóban lettünk, mint apja és fia, annyi különbséggel, hogy épp a lányába vagyok szerelmes.
- Nőttél a szememben fiam. Számunkra nem leszel soha egy habverő.- paskolja meg hátam, mire hálás mosolyt küldök feléje.
- Na mi a helyzet itt fiúk? - kérdezte Hana. Ahogy belépett a konyhába egyből minden csodásabb lett. Mintha életet adna a halottaknak is. Lágyan megcsókoltam száját.
- Fúúú kicsim mit ettél??- fogja be orrát.
- Egy kis hagymát.
- Borzalmas... pfffujjj.- beszél orhangon és hátrál.
- Semmi baj fiam! Egy gázmaszk és minden megvan oldva.- veregette meg mosolyogva hátam a férfi.
- Köszönöm...jó fej....- mondom nevetve és elrohantam fogat mosni.
Kiabálásra és csattanásra lettem figyelmes. Ijedten rohantama konyhába ahol Hana mellkasát szorította erősen és ijedt szemekkel nézett rám, miközben hörgött.
Szívem kettétört újra akkor a félelemtől és rohantam, egy telefonért, hogy tárcsázzam a mentőket....
- Azonnal mondjanak valamit vagy széttaposok itt mindent és mindenkit, mint egy cserebogarat!!!!!- üvöltöttem torkom szakadttából , mert Hana már két órája a műtőben volt.
- Nyugodj meg haver!- nyugtatott Kazu
- Dehogy nyugszom!!!!
- Kérem hűtsék le az úriembert, vagy kitessékeljük az épületből.
- Kérelk haver! elnézést kérünk, mindeki nyugodjon meg mielőtt felmegy valakiben a pumpa jó??-kérdzte Kazu nyugtatva engem
- Már rég felment.....- morogtam
- So... kérlek.. gyere bezséljünk. - A sensei hangja olyan fura volt, hogy nem álltam ellen és leültem vele a váróba.
- Figyelmesen hallgass végig, akkor is ha fáj.
- De mit??
- Kérlek...- kezdte, mire bólintottam - Hat évvel ezelőtt Hanánál, súlyos szívbetegséget diagnosztizáltak. Mindent megtettünk, orvosról orvosra jártunk, de hiába, váró listára tettek minket..Szívdonorra kelett várnunk. Hana szíve nem mindig volt az övé. - beszéde sokkolt, de türelmesen vártam.
- Már mikor feladtuk a reményt behoztak egy lányt, aki balesetet szenvedett. A szülei beleeggyzésével megkaptuk a lány szívét, mert az a lány autobalesetben vesztette életét, agyhalállal...így lehetséges volt a szívátültetés.
A szavak kavarogtak a fejemben, sokkolt és elborzasztott a hír...de folytatta.
- Tudok, Rukinával történt balesetről. Már hamarabb tudtam mint te....Sajnálom...de nem tarthattuk titokban többé. Nem rég jöttünk rá az egyezésre, és Hana el akarta mondani, de én nem hagytam..Azt akarná hogy tudd...
Nem hallottam többé semmit. Két név csengett a fülemben Hana és Rukina neve....az én Rukinám szíve dobog Hana mellkasában... Forgott velem világ és hánynom kellett. Rohantam kifelé innen, az első sarkon ki is adtam magamból mindent, nem bírta a gyomrom, menekülnöm kellett a gondolatok elől, el messzire, nagyon messzire.
Végül csak Hanaék házához jutottam el. Ott ültem a sötétben és vártam a szörnyű hírt, hogy ujjab szerelmem veszítem el. Ehelyet az ajtó kinyílt pár óra mulva és a Sensei lépkedett be rajta.
- Még benntartják pár napig, de műtét sikeres volt. Ha elakarsz menni, most menj.
- Nem tudom mit akarok..Remélem jobban lesz..de ez így nem fog menni.- indultam az ajtó felé. Ő megfogta vállam és csak ennyit szólt.
- Ez meg volt írva a sorsok könyvében fiam.....Égben írratott, hogy ennek a szívnek csak érted kell dobognia...
Ezen agyaltam napokig. Mind a két lány szívből szeretett engem..Igaza volt...Ez a szív örökké értem fog dobogni...Az enyém pedig érte...
Rohantam Hanahoz. Már otthon volt, így a korházból a házáig futottam boldog mosollyal arcomon. Berontottam a lakásba fel az emeletre és benyitottam szobályába. Az ágyon ült és nézegette a képeinket. Letérdeltem elé. Nem vesztegethetek több időt el. Benyúltam zsebembe és előhúztama gyűrűt amit Rukina kapott tőlem réges régen.
- Ez Rukináé...
- Nem....ezt nem neki, hanem a szívének vettem és az már a te szíved....Megengeded, nekem, hogy egy kis részét zálogba vegyem?-kérdeztem könnyes szemmel, mire ő csak ennyit mondott.
- Csak ha örökre kéred.....
Az élet apró örömeit meg kell becsülni és kiélvezni minden pillanatot, mert egy pillanat alatt vége lehet. Ami az egyik percben varázslatos, a másik pillanatban már csak egy szép emlékként él bennünk, amit igyekszünk sosem elfeledni.
Én így éltem életem. Megtanított egy csodás lány figyelni a jóra, a rosszra, az idő hihetetlenül gyors múlására.
Két csokor nárcisszal a kezemben és egy kis kisérővel magam melett lépdeltem a kanyargós köves földúton. Letettem egy csokrot az egyik sírra. Rukina arca mosolyogva nézett rám. Megsimítottam , majd indultam tovább.- Csak egy halk köszönömöt mormoltam el és pár perc múlva megálltam egy másik sírkőnél. Apró ujjak kicsúsztak kezeim közül és pici lábak totyogtak a kőfalhoz ahol a fénykép és a név állt. Megsimította és megpuszilta a képet,majd visszarohant hozzám.
Letettem csokor íriszt és végighúztam az ujjam a vésésen, majd mosolyogva indultam az aprósággal visszafelé, ahol az út végn a sensei állt. Végig a vésés járt a fejemben.
"Hana Saniori
1983-2010
Gyászolja
Édesapja Satoro,
Szerető férje Souji
és
közös kisfiúk Keisuke"
Hana 2010 áprilisában hallt meg. A szülés utáni években legyengült és szíve nem bírta. Ennek ellenére boldog mosollyal az arcán aludt el.
- Papa!?
- Igen kisfiam?
- A mami örül a virágnak?
- Igen kicsim... az Irisz volt a kedvence.. - mondtam megsimogatva megnyugodott arcocskát és azon gondolkoztam, hogy az én szívem, most már csak ezért a pici csöpségért fog dobogni, míg csak élek....
AJÁNLOM AZ OLDALT
